Jo Marchant: Gyógyító elme (könyvismertető)

olvasási idő: 5 perc

A sclerosis multiplex jelenleg gyógyíthatatlan, így aztán – mint arról korábban már több cikkben is írtunk – kiváló terep a különböző megalapozatlan, áltudományos “gyógymódok” terjesztőinek. Jo Marchant genetikus és mikrobiológus maga is szkeptikusan áll az alternatív gyógymódokhoz. Könyvében, a Gyógyító elme c. műben (angolul Cure: A journey into the science of mind over body címmel) azonban más konklúzióra jut, mint a kritikusok általában. Amellett érvel, hogy bár ezek a kezelések csak a placebo-hatáson keresztül működnek, ez nem jelenti azt, hogy nem hatnak. Ha amúgy nincs jobb alternatíva, az is nagy segítség, ha valaki a placebo-hatás miatt lesz jobban.

A fenti következtetés ellenére az orvosok csak kiküszöbölendő jelenségként tekintenek a placebóra, ez pedig azzal jár, hogy sok olyan gyógymód, ami ezen keresztül segíthetne a betegeknek, a kukában végzi, és a betegek így továbbra is segítség nélkül maradnak – érvel a szerző.

Fejezetről fejezetre

A kezdő fejezetek részletesen körüljárják a placebo témakörét. Kiderül például, hogy a kísérletek szerint nem gond, ha a beteg tudja valamiről, hogy az nem tartalmaz hatóanyagot, a hatás sokszor így is ragyogóan működik. Különösen érdekes az úgynevezett placebo-kontrollált hatóanyag csökkentés (placebo controlled dose reduction) módszere. A bemutatott kísérletek szerint ha egy immunrendszerre ható gyógyszert valamilyen erőteljes ízű és színű folyadékkal együtt veszünk be, ezzel kondicionáljuk az immunrendszerünket, és később a gyógyszer nélkül maga a folyadék bevitele is ugyanazt a hatást váltja ki, mint a gyógyszer. A hosszú távú hatás akkor marad meg, ha a folyadékban minimális (de a hatékonysághoz egyáltalán nem elegendő) mértékű gyógyszert is adunk. Ez az eljárás akár SM esetén is használható lehet. (Mindazonáltal a kutatásnak nem néztem utána, és nem ajánlom, hogy bárki maga kísérletezzen ezzel otthon.)

Külön fejezetet kapott a krónikus fáradtság szindróma. A könyv kifejti, hogy a fáradtság nem abból adódik, hogy a tested nem bír többet. A fáradtság egy érzelem, aminek célja, hogy megvédje a testedet a sérüléstől, és kellő erőforrást tartalékoljon arra az esetre, ha vészhelyzetben menekülni kellene, vagy más okból fontos lenne tovább mozogni. A krónikus fáradtság szindróma ezen érzelem megjelenési küszöbértékét érintő zavar, ezért valójában nem okoz testi problémát, ha az ilyen betegek a fáradtságuk ellenére mégis mozognak. A kísérletek szerint a mozgás mennyiségének lassú emelésével a betegek agya megtanulhatja, hogy nem kell félteni a testet, így ezzel a módszerrel a betegség gyógyítható. Ez a megközelítés az SM betegek esetében szintén beválhat.

Fájdalomcsökkentésre a szerző a virtuális valóságot hozza fel példaként. (A virtuális valóság olyan technológiák gyűjtőneve, amelyek érzékeinkre hatva azt az illúziót keltik, mintha a valósághoz képest egy másik, alternatív világban lennénk. Forrás: virtualisvalosag.lap.hu) Érvelése szerint az agyunk nem tud egyszerre sok mindenre figyelni, így ha elfoglaljuk magunkat valamivel, akkor kevésbé tudunk a fájdalomra koncentrálni, azaz kevésbé érezzük a fájdalmat. A virtuális valóság mellett erre más olyan technikák is megfelelőek lehetnek, amelyek teljesen lefoglalják a figyelmünket.

A későbbi fejezetek egyikében a sclerosis multiplex maga is megjelenik példaként. A bemutatott SM beteg úgy gondolja, hogy a meditációnak köszönhetően nem romlik az állapota. Bár ez az állítása semmilyen módon nincs tudományosan alátámasztva, azt tudjuk, hogy a meditáció, a jelenben élés segíthet az SM-re károsan ható stressz és depresszió leküzdésében, valamint az idézett kutatások alapján mérhetően befolyásolja az agy működését és a benne lévő idegi kapcsolatokat. Fontos megjegyezni, hogy bár a meditáció hasznos lehet, ha a témára rákeresünk az interneten, akkor csupa vallásos és ezoterikus oldalt fogunk találni, amik teljesen megalapozatlan állításokat tesznek a működésével kapcsolatban. A szerző maga nem ezekről, hanem egy teljesen “világi” változatukról ír. Jóllehet a meditáció különböző formái mind működhetnek, a hozzájuk kapcsolt filozófiai köretet érdemes erős szkepticizmussal kezelni.

Ugyanilyen kétellyel érdemes hozzáállni a hipnózis témaköréhez is. A szerző maga is leírja, hogy a metaelemzések (azaz a több kutatást átfogó elemzések) alapján a hipnózis működőképessége nincs alátámasztva, később azonban úgy beszél róla, mint működő, ám mégsem elfogadott módszerről. Ezt és néhány számomra túlzottnak tűnő következtetést leszámítva a könyv megbízható forrásnak tűnik.

Mivel a kutatások szerint a sclerosis multiplexre rossz hatással van a stressz, a könyv utolsó fejezetei is megfontolandóak az SM betegek számára. Az egyikben megtudjuk, hogy a kihívásként megélt problémák egészséges stresszel járnak, míg ha fenyegetésként éljük meg őket, az egészségtelen. Hogy hogyan élünk meg egy eseményt, az rajtunk múlik, tehát hozzáállásunk egyszerű átformálásával is nagy változásokat tudunk elérni a stresszkezelésben.

A könyv vége a társas kapcsolatok egészségmegőrzésben játszott fontos szerepéről szól. A kutatások alapján a magányos emberek szervezetében több stresszhormon található, amit az magyarázhat, hogy ők kevésbé számíthatnak a kapcsolatok nyújtotta védőhálóra.

Vélemény

Összességében véve a Gyógyító elme kellemes meglepetést okozott, kifejezetten hasznosnak és érdekesnek találtam. Ahogy fentebb is látszik, sok olyan témát érint, ami a sclerosis multiplex betegek számára is érdekes lehet, ezért – noha egyes helyeken véleményem szerint túl messzemenő következtetéseket von le – ajánlott olvasnivaló.